Önálló kötetek
Reading Through Theory – Studies in Theory-framed Interpretation of the Literary Text
Budapest: Eötvös Kiadó, 2021.
Performatív, interszubjektív, posztmodern, feminista, tropológiai és retorikai elméletek keretezte elemzések angol nyelvű gyűjteménye. A vizsgált szerzők között szerepel Henry James, Emily Dickinson, H.D., Mark Twain, Ambrose Bierce, Carson McCullers, David Hwang, Márai Sándor, Nádas Péter, Esterházy Péter, Charles Bernstein, Augusto de Campos és Susan Howe.
Letöltés az ELTE Reader oldalról
Ami szép, az nehéz – A nem alanyi költészetről
Budapest: Akadémiai Kiadó, 2021.
Jelen kötet az irodalomtudomány egyik izgalmas területét tárja fel, betekintést nyújtva az alanyi és a nem alanyi költészet módozataiba. A bevezető fejezet néhány angol és magyar költő (Louise Glück, Anne Sexton, Sylvia Plath, Rakovszky Zsuzsa, Oravecz Imre, Várady Szabolcs, Szőcs Géza) versein keresztül mutatja be az alanyi beszédmódot. Ezt követik a nem alanyi költészetnek szentelt fejezetek, melyek tárgya az amerikai figyelemköltészet, a lírai egótól való szabadulás, az éntávolítás, a konkrét költészet, az ideogramma, a mezosztikus vers és a nyelvköltészet.
Kölcsönösségek – Irodalomelmélet, szövegolvasás, kultúraközvetítés
Budapest: Balassi Kiadó, 2020.
A tanulmánykötetben egybegyűjtött írások több tekintetben is kölcsönös egymásra hatások termékei. Nemcsak az elméletek – mint például a strukturalizmus, a performatív vagy interszubjektív paradigmák – történeti aspektusait és legfőbb téziseit mutatják be, de nyomon követik az irodalom- és kultúraelméletek különböző – alaktani, performatív, interszubjektív – vonulatainak kölcsönösen megtermékenyítő találkozásait is. Egyszersmind megvilágítják az elméletek és a szövegértelmezés közötti reciprocitások nyomait, amennyiben a tanulmányok kiindulópontja rendre egy vagy több elméleti irányzat, amelyek keretezik és irányítják a szövegolvasási gyakorlatot. A tárgyalt témakörök és szerzők: strukturalista nyelv- és irodalomtudomány, performatív paradigmák, katakrézis, Henry James, Márai Sándor, Nádas Péter, Esterházy Péter, John Keats, Emily Dickinson, Charles Bernstein, Augusto de Campos, Susan Howe, Thomas Pynchon, J.D. Salinger, John Updike, Jonathan Franzen, Sylivia Plath, Charles Olson, Kodolányi Gyula és Scheiber Sándor.
Az amerikai irodalom rövid története
Budapest: Osiris Kiadó, 2015. 612 o.
Tíz évvel Bollobás Enikő nagysikerű Az amerikai irodalom története című munkájának első kiadása után fölmerült az igény egy rövidebb könyvre, amely amellett, hogy közli a szerző egyéni tudományos eredményeit és bemutatja a legújabb nemzetközi kutatásokat, az egyetemi alap- és mesterképzésben is használható tankönyv. Így született meg ez az irodalomtörténet, melynek terjedelme alig fele a korábbinak. És bár ez sem mondható igazán rövidnek, a majd’ 80 íveshez képest mégis tömörebb, hiszen szűkebb, markánsabb – ugyanakkor mégis többes és széttartó – irodalmi kánont jelenít meg. Kimaradtak azok szerzők és művek, akik és amelyek nagy valószínűséggel sehol nem kerülnek be az egyetemi tananyagba, a bemutatások és elemzések helyenkénti átdolgozása után pedig könnyebben megérthetővé és megértethetővé válik az amerikai irodalomtörténet az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasó számára is. A fejezetek végén szereplő tézisek és kulcsszavak az olvasottak felidézését segítik; itt jelenik meg a kritikai források bibliográfiája is, amely az egyes témakörökben elmélyülni kívánó olvasó számára nyújt támpontokat.
Angol nyelvű recenzió:
Vendégünk a végtelenből. Emily Dickinson költészete
Budapest: Balassi Kiadó, 2015. 247 o.
Emily Dickinsont joggal tekintik a legfontosabb 19. századi amerikai költőnek, aki az angol metafizikus hagyományok folytatójaként jeleníti meg a költészet egyetemes és elvont, helyhez és időhöz nem kötött, örök értékeit. Whitmannal együtt az amerikai radikális modernizmus előfutárja és egyúttal a posztmodern vonulatok megelőlegezője. Nyelvi kísérletezései révén Rimbaud és Mallarmé egyenrangú társa.
A figyelem esztétikája szervezte költészetében a múló pillanatot és annak utóélményét ragadja meg, miközben saját maga és az olvasó minden érzékszervét mozgósítja. Elsősorban a belső folyamatok érdeklik. Szigorú introspekciót gyakorolva tanulmányozza a belső folyamatok anatómiáját, rögzítve a fájdalom, a trauma és a krízis, valamint azok utóhatása, „utótudása” minden mozzanatát. Dickinson elsősorban arra kíváncsi, amit nem tudunk, s a nem-tudás elfogadása Keats-szel rokonítja. Rimbaud-t megelőzve pedig azt állítja, hogy a költészetnek le kell vetnie az érzés és a gondolkodás bilincseit, hogy ne csak úgy érezzünk és gondolkodjunk, ahogyan arra a nyelv megtanított bennünket. Különben – mint Goethe mondta – csak azt látjuk meg, amit már tudunk és értünk.
Dickinson költészetének meghatározó élménye a megértésből való kizárattatás, amelynek újabb és újabb allegóriáit írja meg verseiben. A megismerés lehetetlenségére alkotott nagy dickinsoni metafora a sötétben botorkáló ember, aki nem is tehet mást, mint hogy elfogadja a sötétséget, és bízik a belső látás lassú kialakulásában. Míg az óvatos ember örökre vak marad, addig az, aki szembe mer nézni a lelki válságokkal, látóvá lesz – állítja Dickinson.
Magyar nyelvű recenzió:
Angol nyelvű recenzió:
Egy képlet nyomában. Karakterelemzések az amerikai és a magyar irodalomból
Budapest: Balassi Kiadó, 2012. 234 o.
Vajon mi a hasonlóság a királynőt az olimpiára kísérő James Bond, Kőmíves Kelemenné, Madame Récamier, Blanche DuBois, Édes Anna, Pórtelky Magda, Jean-François Millet, Lolita és Sándor baka között? Egyszerűen fogalmazva az, hogy mindegyikük pontosan tudja, hogy mi van „a nagykönyvben megírva”. A fiktív alakok „megképzése” mögött felismerjük azt a kulturális szövegkönyvet, amelyhez vagy igazodnak, vagy nem. Ez történik a Buckingham Palotának az Ian Fleming-regényekre támaszkodó PR-szkriptjében, a magyar népballadákban és az alanyképzés más, e könyvben tárgyalt amerikai és magyar példáiban is, így többek között Ignotus, Tennessee Williams, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Mark Twain, Vladimir Nabokov és Hunyady Sándor műveiben.
Ez a könyv egy irodalomelméleti konstrukció gyakorlatba ültetése, melynek során egy elméleti „képlet” – amely a szubjektumperformativitást és az alanyképzés tropizálódását érinti – szövegközeli olvasási gyakorlattá alakul. Ez a képlet végül nemcsak az irodalmi szöveg működéséről árul el valami nagyon lényegeset, hanem arról is, ahogyan világunk lakói a nyelven keresztül megalkotják magukat, illetve ahogyan őket megalkotják a rejtett vagy kevésbé rejtett szövegkönyvek. Hiszen a szubjektumperformativitás nem egyéb, mint maga a nagy emberi színjáték.
Magyar nyelvű recenzió:
-
Kurdi Mária: Elmélet és irodalomolvasás harmóniája. Filológiai Közlöny, LXI. 1 (2015). 118–123.
-
Hegyi Pál: Egy képlet nyomában. Irodalmi Jelen, 2014. febr. 27.
-
Kérchy Anna: Bollobás Enikő. Egy képlet nyomában. TNTeF, 3/1 (2013). 155–160.
THEY AREN'T, UNTIL I CALL THEM. Performing the Subject in American Literature
Frankfurt am Main: Peter Lang, 2010. 233 o.
A könyv főcímének („Addig az nincs, amíg én nem jelzem”) apropója egy posztmodern példabeszéd, melyben három vonalbíró beszélget. A legfiatalabb így ígér szakértelmet: „Én azt jelzem, ahogyan van” („I call them the way they are”). A második így szól: „Én mindig azt jelzem, amit látok” („I always call them the way I see them”). Mire a harmadik, a legtapasztaltabb így válaszol: „Addig az nincs is, amíg én nem jelzem” („They aren't, until I call them”).
Bollobás Enikő könyve irodalomelméleti munka, melyben a szerző a nyelvfilozófiában gyökerező performativitás-elméleteket posztdekonstrukciós (elsősorban feminista és queer) keretben továbbfejlesztve bontja ki performatív szubjektumelméletét, s alkalmazza azt amerikai irodalmi művek szövegközeli elemzésére. Ez a performatív szubjektumelmélet lebontja az identitáskategóriák (rassz, társadalmi nem, szexualitás) biológiai esszencializmusát, s igazolja azok fiktív, ideologikus, mindig már diszkurzusba ágyazott, ekképp katakrézisszerű, normatív és hatalomvezérelt természetét.
Angol nyelvű recenzió:
Az amerikai irodalom története
Budapest: Osiris, 2005. 874 o.
Úgy tűnik, minden nemzedéknek meg kell írnia saját irodalomtörténeteit. Nincs többé egyetlen kánon vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések vannak, melyekről tudjuk: egy adott kor tudományosságát képviselik, s ekként csak annyira örökérvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát olvasó-függő és egyben felülírható – éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír.
Jelen irodalomtörténet olyan időszakban született, amikor az amerikai irodalom története szókapcsolat mindegyik eleme különös módon problematikussá vált. Az elmúlt évtizedekben megingott az amerikaiság fogalma, új értelmezésekkel bővült az irodalom és az irodalmiság kategóriája, s megkérdőjeleződött a lineáris narratívaként elmondható történet lehetősége. Mindennek ellenére – illetve valószínűleg éppen ezért – valóságos reneszánszát éli az irodalomtörténet-írás: soha ennyi irodalomtörténet nem született, mint az elmúlt húsz-harminc évben, és talán soha ilyen mértékben nem változott az irodalmi kánon és az interpretáció, mint ez alatt az időszak alatt.
Ez a munka több tekintetben is eltér a hagyományos irodalomtörténetektől. Mindenekelőtt az amerikai irodalom új, kibővített, sokszínű és plurálisan széttartó kánonjait mutatja be. Az irodalom történetét nem egy feltételezett középpont felől közelíti meg, hanem a jelen felől, mely újraírja a múltat. Az egyes irányzatok és szerzők esetében a kritikai fogadtatás alakulását, változását is tárgyalja.
A könyv szerkezete többféle olvasást tesz lehetővé, így a folyamatos, illetve a csak egyes korszakokra, irányzatokra vagy szerzőkre korlátozódó olvasás egyaránt elképzelhető. A monográfiát folyamatosan olvasó szakember vagy egyetemi hallgató előtt az amerikai irodalom bizonyos értelemben valóban „történetként” fog megjelenni, ahol egymáshoz kapcsolódnak, egymásra épülnek az események és a folyamatok, s a hatástörténeti vonatkozások is feltárulnak. Ilyen lineáris olvasatban valószínűleg az áttekintő irodalomtörténeti kurzusok oktatásában lehet elsősorban hasznos a munka. Ugyanakkor egyszerűen irodalmi kalauzként is forgatható, amennyiben az egyes fejezetek és alfejezetek, az elméleti bevezetők vagy a hosszabb-rövidebb íróportrék önálló tanulmányokként is olvashatók, s ekként a szakkurzusok, valamint a tematikai kutatások területén nyújthatnak segítséget.
Az irodalomtörténetet bőséges bibliográfia, név-, illetve tárgymutató egészíti ki.
Angol nyelvű recenzió:
Magyar nyelvű recenziók:
Charles Olson
New York: Twayne Publishers, 1992. 151 o.
A monográfia a korai posztmodern költészet első számú amerikai képviselője, Charles Olson munkásságába ad betekintést, a Pound–Williams–Stein hagyományhoz köthető ún. radikális modernizmus vonulatába kapcsolva a Black Mountain-költőcsoport vezéralakját. A szerző bemutatja Olson poétikai és filozófiai gondolatrendszerét, mely meghaladni szándékozott a nyugati logocentrikus hagyományt, miközben az olsoni episztemológiát együtt tárgyalja a nyugati logocentrikus gondolkodás cáfolatára tett egyéb kortárs törekvésekkel (pl. John Cage, Merce Cunningham, Franz Kline, Norbert Wiener, Werner Heisenberg). A költő legfontosabb elméleti írásainak tárgyalása után a monográfia a rövidebb verseket és az amerikai ún. hosszúvers posztmodern remekművét, a Maximus-verseket elemzi. (Charles Olson versei magyarul is olvashatók. Lásd: Semmi egyéb a nemzet / mint költemények… Válogatás Charles Olson verseiből. Vál. és szerk. Bollobás Enikő. Ford. Szőcs Géza. Budapest–Kolozsvár: A Dunánál Könyv- és Lapkiadó – Qui One Quint Könyvkiadó, 2003.)
